Képzeld el, hogy mindannyiunk életében vannak láthatatlan akadályok, amelyek megnehezítik az előrehaladásunkat. Ezek az akadályok gyakran olyan érzelmek formájában jelennek meg, amelyeket elkerülni kívánunk.

Ahogyan a természetes ösztönünk arra késztet, hogy elkerüljük a fájdalmat, úgy menekülünk a kellemetlen érzések elől is. Az érzelmekkel való bánásmódunk azonban könnyen tévútra vezethet: eltereljük figyelmünket, megpróbáljuk megmagyarázni vagy lekicsinyeljük jelentőségüket.

Ez a hozzáállás még több érzelmi feszültséget okoz.

Azok a helyzetek, amelyek korábban erős érzelmeket váltottak ki, elkerülendővé válnak, még akkor is, ha ezek a helyzetek a célunkhoz vezető út részei. Ilyenkor jelenik meg az életünkben az, hogy hiába tudjuk, mit kellene tennünk – ha nem rendezzük viszonyunkat az érzelmeinkkel -, a cselekvés lendülete hamar elapad.

Ahhoz, hogy valóban előre haladjunk, meg kell tanulnunk öngyógyító módon emlékezni, azaz békében lenni érzelmeinkkel, és elfogadni őket mint életünk természetes részét.

Az érzelmek kezelésének helyes módja tehát nem az elkerülés, hanem a tudatos megélés és elfogadás – ez az a finom különbség, ami hosszú távon meghatározza, hogy sikert vagy kudarcot élünk át.

Mit jelent az, hogy rendezni az érzelmekhez való viszonyunkat?

Képzeld el, hogy a gyógyszerek világában jársz, ahol némelyik keserű, mások pedig… nos, még keserűbbek. Mégis elfogadjuk ezt, mert tudjuk, hogy gyógyítanak. Most gondolj az érzelmekre ugyanígy. Ha egy érzelem fájdalmas vagy kellemetlen, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy valami nincs rendben.

Mi van, ha az érzelmeink is olyanok, mint a gyógyszerek? Meg lehet élni és meg lehet engedni őket. Ám ha csak elszenvedjük őket, és nem engedjük be, az olyan, mintha a keserű pirulát a szánkban tartanánk, majd kiköpnénk, amikor senki sem néz.

A tartós fájdalom valójában nem az érzelemből fakad, hanem abból, ahogyan bánunk vele.

Olyan ez, mint amikor a házi sünidet nem finoman a tenyeredben tartod, hanem erősen megszorítod.

Nem a süni a hibás, ha rámarkolunk.

Mi az érzelmek helyes megközelítése akkor?

Képzeljük el, hogy érzelmeinket egy szálra fűzzük fel, mint a gyöngyöket. Amikor egy emlék felszínre tör, ne próbáljuk egyszerre kezelni az összes érzést, amely hozzá kapcsolódik. Ehelyett válasszunk ki egyetlen emléket, és bontsuk le az összes kapcsolódó érzelmet.

Külön-külön.

Ha ez sikerült, akkor tiszta figyelemmel összpontosítsunk egy érzelemre, és építsünk fel egy nyitott hozzáállást a figyelés közben.

A helyes megközelítés tehát az, hogy az érzelmeinket ne nagy, összefüggő tömbként kezeljük, hanem aprólékos részletességgel, egyenként.